6. fejezet

Az asztalához léptem és valamin nagyon megakadt a tekintetem. Egy kép rólam. Aznap készült, mikor megérkeztünk Kidlingtonba. A kezembe vettem a képet és nézegetni kezdtem.

- Te mit csinálsz itt? – kérdezte egy erős hang, mire felugrottam és szinte szívrohamot kaptam.

180 fokos fordulatot vettem, hogy megbizonyosodjak a hang eredetéről. Logan óriási szemekkel bámult rám kérdőn, én pedig csak aprón, szabálytalanul lélegeztem. Tekintetem végigsiklott a fiú arcán. Minden porcikáján leragadt a figyelmem. A gyönyörű szemei most fakón meredtek rám, alattuk óriási, lilás-feketés karikákkal. Kisfiús mosolya eltűnt az arcáról, helyét kínzó komorság vette át. Dús barna haja izzadtan tapadt homlokára apró tincsekben és rettentően kócos volt. Vérvörös, duzzadó ajkai kék színűre változtak. Egész testében látszott a gyengeség. Az erőtől kicsattanó arca, sápadt és falfehér lett. Loganből még az élet is kiszállt miattam. Miattam! Ki vagyok én, hogy ezt tegyem vele? De ki ő, hogy elraboljon engem?

- Ali! Válaszolj már! Mit keresel itt? – zökkentett ki erőtlen hangja ismét. Lábam a földbe gyökerezett és csak szótlanul meredtem rá. Ajkaim válaszra nyíltak volna, de akárhogy is erőlködtem, nem jött ki hang a torkomon. Látta rajtam, hogy ha tudnék, kifakadnék és áradna belőlem minden, de nem sikerül. – Semmi baj. Nyugodj meg kérlek! El kell menned innen, hisz tudod, hogy mindenhol kamerák vannak! – nézett rám könyörögve.

- Nem megyek. – nyögtem ki végre. – Itt maradok veled. Muszáj itt lennem. Megmentettél! E-ezt… köszönöm, viszont nem tudom, hogy mit tegyek Logan. Én… szeretnék bízni benned, de nem megy. Még nem. Elraboltál. Viszont nem tudom, hogy miért állsz ki mellettem. Miért kockáztattad miattam az életedet? Meghalhattál volna! – csordult ki egy könnycsepp a szemem sarkából, majd a földre kuporodtam. Logan rögtön ugrott volna a segítségemre, de elfeledkezett a sebről és felszisszenve visszaesett az ágyba. – Te jó ég! Logan jól vagy? Maradj az ágyadban. – siettem oda hozzá és leültem az ágya szélére.

- Ali! Mik ezek a sebek? – kerekedett ki a szeme, mikor meglátott engem.

- Csak Sean. – rántottam meg a vállam semmiséget színlelve.

- Mit tettél, amiért ezt érdemelted?

- Nem fogadtam szót. Feleseltem. De nem számít!

- Már, hogyne számítana? Ha én egy golyótól majdnem meghalhatok, akkor szerinted te egy ilyen szintű bántalmazástól? – sorolta nekem kínlódó tekintettel. – Menned kéne. – mondta nekem mosolyogva.

- Nem akarlak itt hagyni. – szaladt ki a számon. Logan meglepve, de mosolyogva bámult rám.

- Ezt, hogy érted?

- S-sehogy! Azt hiszem, hogy tényleg megyek. Késő van és fáradt vagyok. Holnap megpróbálok visszajönni. Jó éjt Logan! – szaladtam ki a szobájából gyorsan, lekapcsolva magam után a lámpát. Bezártam az ajtót és háttal nekidőltem. Hallottam, ahogy hangosan kifújja a levegőt.

- Jó éjt szépségem. – mondta elkeseredetten, nekem pedig elállt a lélegzetem is a hallottaktól. Visszalopóztam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Befeküdtem az ágyba, lehunytam a szemeimet és megpróbáltam feldolgozni a mai nap eseményeit.

Másnap reggel óriási fájdalomra keltem. Mindenem lüktetett, az összes seb, ami beborította a testem. Óvatosan az órára pillantottam, ami reggel fél tizenegyet mutatott. Félve léptem ki az ajtón, rettegve attól, hogy tudomást szereztek az éjszakai kalandomról. A folyosón nem volt senki, viszont ínycsiklandó illat szállingózott a konyha felől, így arra vettem az irányt. Mosolyogva nyugtáztam, hogy az orrom nem csalt, hisz Jason ügyködött a tűzhelynél egy nagy adag rántottával.

- Jó reggelt! – köszöntöttem, hogy észrevegyen.

- Szia Ali! – mosolygott, majd rám pillantott és a mosoly eltűnt az arcáról. Valamiféle szörnyülködő és kínlódó arckifejezés vette át a helyét.

- Mi a baj Jason? – kérdeztem óvatosan, majd levette a serpenyőt a tűzről és hozzám lépett.

- Nem tudtam, hogy ennyire megvert. – mondta. Egyik kezét csípőmre tette, a másikkal pedig az arcomat érintette meg. Közelebb húzott magához és vizslatni kezdte a testemet. – Ali. Kérlek ne haragudj. – mondta, majd arcával közeledni kezdett. Azt hittem, hogy meg akar csókolni, így oldalra hajtottam a fejem, ám meglepetésemre két erős kar fonódott a csípőmre, teste pedig az enyémhez simult. Megölelt. Lassan én is átkaroltam őt karjaimmal és viszonoztam az ölelést.

- Nem te tehetsz róla, hisz nem te voltál. – mondtam egyszerűen.

- Az lehet, viszont nevettem rajta és ez rohadtul nem vicces Ali. Annyira szégyellem magam. – sütötte le a fejét. Ez most meglepett. Őszintén mondom, hogy nem vártam ezt Jason-től.

- Hát nem. Tényleg nem volt vicces. – kezdtem. – Jason figyelj rám. – mondtam és óvatosan felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézzek. – Megbocsájtok. Rendben?

- Köszönöm! Gyere reggelizzünk! – ragadott kézen és szórakozottan leültetett az asztalhoz. Megterített kettőnknek, majd a rántottát is elém rakta.

Jóízűen elfogyasztottam a reggelimet, majd a nappaliba mentem és letelepedtem a tévé elé. Kapcsolgattam kicsit a csatornák között, majd megállapodtam egy romantikus vígjátékon. Hirtelen Jason huppant mellém a kanapéra, kezében egy nagy tál kukoricával.

- Csatlakozhatok?

- Persze! – mosolyogtam rá, majd csendben néztük tovább a filmet.

Egy órával később, még mindig csak a nappaliban ültünk és filmet néztünk. Furcsa volt, hogy eddig még nem láttam Sean-t, viszont el tudnám viselni ezt tovább is. Próbáltam elterelni erről a gondolataimat, de sehogyan sem ment.

- Jason. Kérdezhetek valamit?

- Mondd csak. – fürkészett engem.

- Hol van Sean? Eddig még nem láttam és ez kicsit furcsa.

- Házon kívül van. Ericcel tárgyal a tegnap történtekről.

- Ki az az Eric? – kérdeztem.

- A főnök, aki tegnap meg akart ölni téged, de végül Logant lőtte oldalba.

- Á. Értem. – mondtam halkan.

- Ne aggódj. Minden rendben lesz, csak jól kell viselkedned, mint most. Jó, hogy tanultál a tegnapi büntetésedből! – mosolygott rám, majd visszafordult a filmhez.

Ha tudná, hogy este átszöktem Loganhez, biztosan nem ezt mondaná most. Nem ülne itt velem, hogy együtt nézzünk filmet, nem ölelt volna meg reggel, nem viselkedne velem ilyen kedvesen. Most úgy érzem, hogy kihasználom őt, viszont addig jó nekem, amíg nem tudják meg. Arra észleltem fel, hogy óriási fájdalom szúrja a mellkasomat. Levegőért kapkodva hadonásztam Jason felé, aki rögtön segítségemre sietett.

- Alana! Mi történt? Mi a baj? – hirtelen felemelt karjaiba és egy számomra ismeretlen szobába vitt. Lefektetett az ágyra és hozott egy pohár vizet. Óvatosan megitatta velem, majd ismét kérdezősködni kezdett. – Ali. Mi volt ez?

- Nem tudom. De borzasztóan fáj mindenem. – hajtottam le a fejemet.

- Hozzak valami gyógyszert?

- Az jó lenne, köszönöm. – mondtam, mire Jason felugrott mellőlem és kirohant a szobából.

Nem tudom mennyi ideje feküdhetek itt, de legalább húsz perce. Jason azóta nem jött vissza és fogalmam sincs, hogy hol lehet. Hirtelen Jason lökte be az ajtót, homlokán az idegességtől kidagadó erekkel, ökölbe szorított kézzel közelített felém.

- Te mégis mit képzelsz magadról? Azt hitted, hogy nem fog kiderülni? Gratulálok! Egy délelőttön keresztül sikerült eltitkolnod előlem a kis szökésedet. Ezért most büntetés jár Alana! Állandóan csak a bajt keresed, de ezt te csinálod magadnak. Nem érdekel, hogy mit mondott Logan. Te itt és most az enyém leszel! – fejezte be, én pedig feljebb húzódtam az ágytámlához és próbáltam védekezni.

Jason megragadta a csípőmet és visszahúzott az ágy közepére. Lenyomta a mellkasomat, így elfeküdtem az ágyon. Kapálóztam és rugdostam mindenfelé, de akárhogy is erőlködtem Jason még mindig felülkerekedett rajtam. Letépte rólam a felsőt, majd a nadrágot is. Ezeket követte a fehérnemű. Éreztem a vesztemet… tudtam, hogy nem fog megkímélni. A délelőtti Jason-nek nyoma veszett. Nincs többé. Ismét visszatért az erőszakos, régi Jason. Sírtam, zokogtam és ordibáltam, de Logan most nem rohant, hogy megmentsen. Valószínűleg nem is sejti, hogy most mi történik. Könyörögtem neki, hogy ne tegye meg, de nem érdekelte semmi. És megtette. Végzett és önelégedett vigyorral kisétált a szobából, engem otthagyva. Nem bírtam felállni. Sebeim csak még erőteljesebben kínozták a testem, mivel Jason nem volt gyengéd. A fehér lepedőn vérfoltok tátongtak, amik mellett az erőtlen testem hevert. Magamra húztam a takarót és csak könnyeztem csendben. Ezt már nem lehet visszavonni. Akárhogy is szeretném, nem tudom meg nem történtnek nyilvánítani. Kivánszorogtam a szobából, fel az emeletre az én szobámba. A szekrény elé álltam, majd válogatni kezdtem, hogy mit vegyek fel. Egy egyszerű fekete testnadrágot választottam egy szürke bő pulcsival, alatta fehér atlétával. Hogyan tudnám ezt elfelejteni? Hogy tudnék a bánaton és a kezdődő depresszión felülkerekedni? Segítségre van szükségem. Kell egy barát, akivel tudok beszélgetni, aki segít. Nem tudtam, hogy mit teszek, csak az ösztöneim vezéreltek. A fürdőszobába sétáltam, magamra zártam az ajtót és beálltam a tükör elé. Minden fiókot és polcot átkutattam, csakhogy megtaláljam azt, ami segíthet. Már épp feladtam volna, mikor kihúztam az utolsó fiókot. Ott díszelgett benne a barát, aki segít… Kiemeltem a borotvát eddigi helyéről, majd szétszedtem és kivettem belőle egy pengét.

- Akarom én ezt? Kell ez nekem? – tettem fel magamnak suttogva a kerédéseket. – Nincs már választásom. – mondtam halkan, majd megtettem.

Nem csak karcolást okoztam magamnak, hanem egy jó mély vágást. A vér gyorsan szelte végig a tenyeremet és már majdnem lecsöppent, mikor a mosdókagyló felé emeltem a kezemet. Megtettem újra, majd harmadjára is. Három vágás, három fájó pont. Sean, Jason, Logan. Az utolsó lett a legmélyebb és legfájdalmasabb. Logan helye. Lassan levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Reméltem, hogy ez majd minden rossztól megtisztítja a testem, de rájöttem, hogy Jason tenyerének és testének nyomait nem fogom elfelejteni még húzós ideig. Fél óra múlva kiléptem a kabinból és magamra terítettem egy törölközőt. Visszaöltöztem az előbbi ruhákba és elégedetten vettem észre, hogy a vérzés elállt. A folyosóra léptem, majd Logan ajtajára pillantottam. Vágytam a társaságára, de nem mehettem be. Nem akarom ezt elviselni újra. Inkább üssenek meg, minthogy újra megerőszakoljon. Még a gondolatától is könny szökött a szemembe, ami hamar utat is tört magának, így sírdogálva mentem le a nappaliba. A kanapéra ültem, ám előtte észrevettem, hogy Sean a konyhapultnál támaszkodik. Hazajött. Nem akartam megint tiszteletlen lenni a kérdéseimmel, mert tudom, hogy több fájdalmat már képtelen lennék elviselni úgyhogy csak csendben ültem és bekapcsoltam a tévét. Keresgéltem kicsit, de nem találtam semmi számomra izgalmas műsort, úgyhogy csak otthagytam valamelyik csatornán.

- Alana! – szólt Sean, mire testem összerezzent.

- Tessék? – fordultam hátra, hogy ránézzek.

- Jason beszámolt arról, hogy mit tettél tegnap éjszaka. Igaz ez?

- Igen igaz. – sütöttem le a fejem.

- Nem értesz a szóból kislány? Miért nem könnyíted meg a saját dolgod? Élhetnél szépen, nyugodtan, engedelmesen és egy ujjal sem nyúlnánk hozzád.

- Sajnálom Sean. Én tényleg csak látni akartam Logant. Hisz miattam van most ilyen állapotban. Felelősnek éreztem magam. – mondtam egyre elhalkulva.

- Én ezt mind megértem. Láthattad volna akkor, mikor felépül és kijön a szobájából. Egyszerűbb lett volna nem gondolod? Viszont azzal a büntetéssel amit Jason-től kaptál, nem értek egyet. Mi egy család vagyunk és tiszteletben tartjuk egymás szavát. Logan megmondta, hogy ő akar téged elsőnek, de Jasont ez nem érdekelte.

- És mit fogsz tenni?

- Az nem rád tartozik.

- Sean. Lehet egy kérdésem? – szóltam halkan.

- Mondd.

- Mi lesz most? Úgy értem… most biztos felhívtam rátok a figyelmet a… bandában vagy, hogy mondjam ezt. Így biztonságban vagytok? Ti nem kaptok valamilyen büntetést? Ez az Eric elég szigorúnak tűnik… és nem lenne jó, ha bajba kerülnétek miattam. – mit mondtam? Miért érdekel engem az elrablóim sorsa? Állj le Alana!

- Ali! – mosolygott rám. – Ne foglalkozz ezzel, hidd el megoldom és nem lesz semmi bajunk. De most megyek és megnézem Logant. Maradj itt és ne akciózz többet. Úgy hamarabb éred el azt, amit szeretnél. Ráadásul biztonságosan. – figyelmeztetett, majd eltűnt az emeleten.

Épp visszafordultam volna a tévé felé, mikor Jason lépett ki a szobájából. Ismét megjelent arcán az elégedett vigyor, nekem pedig hányingerem lett ennek látványától. Beleborzongtam a tudatba, hogy pár órával ezelőtt megerőszakolt. Kerülve a feltűnést, óvatosan nyúltam sebeimhez a pulóveren keresztül, de még mindig fájnak elég intenzíven, így majdnem felszisszentem, viszont még időben észbe kaptam és csendesen tűrtem a fájdalmat. Előrefordultam és tovább néztem az érdektelen tévéműsort. Az emeletről leszűrődött egy ajtónyitódás hangja, majd lábdobogás, viszont nem egy, hanem több. Megfordultam és az ismerős igéző szempárral találtam szemben magam.

- Logan! – ugrottam fel eddigi helyemről és hirtelen megöleltem.

- Ali, nyugi! – nevetett kisfiúsan, majd fejbe vágott a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, így elhúzódtam tőle.

- Sean, kérlek ne haragudj, nem tudom mi ütött belém! – mentegetőztem és láttam Logan arcán, ahogy összetörik őt a szavaim.

- Nem baj. De most kicsit menjetek ki az udvarra. Logan-nek szüksége van rá, te pedig pár napja nem jutottál friss levegőhöz.

- Csak mi ketten? – meredt a fiú kérdő tekintettel nagybátyjára.

- Igen, csak ti ketten. – mondta Sean, majd kinyitotta előttünk az ajtót.

- Sean, rajtam nincs cipő. – mondtam és zoknis lábaimra néztem.

- Vedd le a zoknid. Forróság van, mintha nyár lenne, legyél mezítláb.

Elfogadtam a tanácsát és lekaptam magamról a zoknit. A hátsó udvarra mentünk, ahonnan egy utcára nyílt kilátás. Tehát a városban vagyunk. Kidlingtonban és nem valami kihalt helyen. Ez jó jel.

- Logan. Szerinted miért engedett ki kettőnket? – tettem fel a kérdést, mire Logan csak lehajtott fejjel állt előttem és némán nézte a lábát. – Kérlek válaszolj! – léptem hozzá és kezemmel felemeltem a fejét.

- Azért mert Jason megerőszakolt téged. – közölte egyszerűen, de éreztem, ahogy állkapcsát egyre jobban szorítja.

Erre a kijelentésre nem számítottam. Szó nélkül elléptem tőle, de ő megragadta a kezem és gyengéden visszahúzott magához.

- Sajnálom Ali! Én nem tudtalak megvédeni. Mit sem tudva feküdtem az ágyamban és tévét néztem, miközben téged… Kérlek ne haragudj. Azt szerettem volna, ha egy olyan ember veszi el a szüzességedet, aki szeret. – nézett komolyan a szemembe, közben pedig apró köröket rajzolt le ujjával a kézfejemre. Mit mondott? Olyan, aki szeret? De hát ő akarta... 

Épp válaszra nyílt volna a szám, mikor a kerítés előtt egy kabrió ment el, benne Dylan-nel, aki egyenesen a szemembe nézett, hihetetlenül meglepett arccal…

Megkésve bár, de meghoztam nektek az új részt! Bocsánat, hogy ilyen sokáig időztem, de nem jó a gépem és nem tudtam felrakni. Köszönöm, hogy benéztél, kérlek hagyj nyomot magad után! <3 -H