5. fejezet

Drágáim! Ne haragudjatok a két napos csúszásért, de eléggé el voltam havazva és nem jutottam gépközelbe. Viszont most már itt vagyok és meghoztam az új részt! Remélem tetszeni fog! Kommenteljetek, mert rengeteget jelent egy írónak, ha visszajelzést kap az olvasóitól! Köszönöm, hogy vagytok nekem! -H

Este anyával és apával ülök a nappaliban, filmet nézünk. Kínos csend uralkodik a szobán. Mindenki meg akar szólalni, de senki nem tudja, hogy mit mondhatna. Csak meredten bámulom az épp folyamatban lévő filmet, de fel sem fogom, hogy mi történik benne. Veszekedünk, én pedig a sírás határán állok. Túl sokáig maradtam kint ma délután Blake-kel és a barátaimmal, amit anyáék nem díjaztak. Mind a ketten kiabáltak velem percekkel ezelőtt, én pedig szótlanul hallgattam őket. Jobbnak tartottam nem feleselni, mivel tudom, hogy azt ki nem állhatják. Anya idegesen csak ezt hajtogatta ’Miért nem szólsz semmit? Válaszolj már!’. De nem tettem. Tudtam, hogy csak magam alatt ásnám a gödröt. Most senki nem szól egy szót sem és ez talán még rosszabb, mintha leszidnának. Így a gondolataim őrölnek fel, saját magamat teszem tönkre. Elég későre jár és nekem holnap iskolába kell mennem. Elköszöntem a szüleimtől és felszaladtam a szobámba. Gyorsan bebújtam a védelmet nyújtó takaróm alá és megpróbáltam álomra hajtani a fejem. De a tervem dugába dőlt. Már legalább egy órája csak forgolódok és küzdök a bűntudatommal. Kilestem a folyosóra és láttam, hogy odalent még ég a lámpa. Lesétáltam a nappaliba, ahol szerencsémre a beszélgető szüleimet véltem felfedezni. Éjfél volt.

- Ali miért vagy még ébren? – kérdezte anya meglepődötten.

- Kérlek ne haragudjatok rám! Nem állt szándékomban rosszat csinálni és kihúzni a gyufát. Egyszerűen csak elment az idő. Sajnálom! – fakadtam ki szomorúan.

- Semmi baj kicsim! Apáddal csak megijedtünk, hogy merre lehetsz. Liverpool egy nagyváros Ali. Bármi megtörténhet és épp ezért aggódunk érted annyira. Az egyetlen lányunk vagy.

- Tudom anya. Nagyon szégyellem magam, amiért ilyen állapotba hoztalak titeket, tényleg nem akartam rosszat. Túlságosan jól éreztem magam és nem figyeltem oda rendesen. Ígérem, hogy nem fog többször előfordulni!

- Jól van Ali! Azt hiszem, hogy pontot tehetünk a történet végére! Nem haragszunk és megbeszéltünk mindent. De most már menj és feküdj le, holnap suli! – mosolygott rám apa és ahogy elhaladt mellettem, nyomott egy puszit a homlokomra.

- Jó éjszakát! – mondtam, adtam anyának egy puszit és egy ölelést, majd ismét a szobámba mentem.

Ezúttal sikeresen magával ragadott az álmok világa. Másnap reggel a telefonom zörgésére keltem. Lustán pillantottam rá kijelzőjére, amin egy ébresztő óra rázkódott, vagy ugrált, vagy tudom is én mit csinált. Kikapcsoltam az ébresztést és visszazuhantam a párnáimra. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de immár anya keltett fel és közben a hajamat simogatta. Tájékoztattam arról, hogy ébren vagyok és, hogy fel is kelek az ágyból, de nem hitt nekem, így lerántotta rólam a takarót nevetve és felültetett az ágyon. Rutinszerűen bedobáltam könyveimet a táskámba és magamra húztam pár előre kikészített ruhadarabot. Egy farmert és egy fehér atlétát. Arcot mostam, sminkeltem, reggeliztem, fogat mostam, gyorsan felvettem a Vans cipőmet, elköszöntem a szüleimtől egy-egy puszival, majd indultam is a suliba mivel késében voltam. Szinte sprintelve szeltem az utcákat és épphogy odaértem időben. Öleléssel köszöntöttem a barátaimat és lehuppantam a helyemre. A mai napunk nem is annyira húzós. Két angol, egy irodalom, tesi, osztályfőnöki és ének. Sima ügy. Az első három óra után épp a lányöltözőben beszélgettünk, majd nagy bánatunkra becsengettek. Tornasorba álltunk és a hetes lejelentett. Tanár úr kiadta az utasítást a bemelegítésről, mi pedig szófogadóan követtük azt. Hirtelen az osztályfőnökünk rontott be a terembe, kivörösödött szemekkel, zihálva. Félrehívta a tesi tanárunkat és valamit nagyon magyarázott neki. Az arca letört volt és láttam rajta, hogy a sírás szélén áll. Percenként vagy az egyik, vagy a másik rám nézett. Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó.

- Alana! – szólt az osztályfőnököm és intett, hogy menjek oda. Így tettem.

- Igen tanárnő?

- Kicsim szerintem le kéne ülnöd. – mondta.

- Nem, köszönöm. Jó így. – utasítottam vissza egyből.

- Ali.. most valami igazán komoly dologról van szó. – már tényleg majdnem elsírta magát, ami rám is hatással volt, hisz már könnyek szúrták a szemem.

- Tanárnő tessék már mondani! – siettettem.

- A szüleid…- kezdte, de nem tudta folytatni. Zokogásban tört ki, én pedig nem tudtam, hogy mit gondoljak.

- M-mi történt velük? – kérdeztem már remegő hangon.

- Autó balesetet szenvedtek. Egyikük sem élte túl. – mondta szinte suttogva.

Ez volt az a pillanat, mikor én sem bírtam tovább. Sírva rogytam a padlóra, aminek következtében Blake kiáltozva rohant a segítségemre.

- Ali! Úristen Ali! Mi történt? – vágta le magát mellém és az államnál fogva felemelte a fejem.

- Meghaltak. Egyedül vagyok! Egy rohadt kocsi ölte meg őket! – ordítottam.

Blake az ölébe vont és fejemet simogatva ölelt minden erejével, ahogy csak bírt. Másra sem tudtam gondolni, csak, hogy az utolsó napomat a szüleimmel veszekedéssel töltöttem… És már nincsenek többé… Elveszettem azt a két embert, akit a világon a legjobban szerettem.

*Logan szemszöge*

Olyan hevesen vert a szívem, mint még soha. Nézni sem bírtam ahogy valaki Ali életével játszik. Ez nem apróság. Nagyon nem. Rettegtem attól, hogy valami baja esik. Még nem volt alkalmam elmondani neki ittlétének okát, pedig igazán joga van tudni. Próbáltam higgadtnak tettetni magam, hogy az álcám még így se lepleződjön le. Hidegnek kell lennem vele, ami kész kínzás. Tudom, hogy valószínűleg ő rosszabb helyzetben van, hisz elrabolta egy maffia banda, aminek a családom is része, de megjátszani magadat azelőtt az ember előtt akit szeretsz. Lelkileg teljesen összetör. Eric még mindig Ali fejéhez tartotta pisztolyt, aki még mozogni sem tudott a szorítás alatt. Sean intett, hogy menjek oda hozzájuk, de megtagadtam a kérését. Idegesen meredt rám, szinte utasítva, hogy azonnal menjek oda, de kiálltam magam mellett és a helyemen maradtam. Sean ekkor oldalba bökte Jasont, mire már ketten fenyegettek pillantásaikkal, de engem még ez sem hatott meg. Az agyam valamiféle terven ügyködött, ami segítségével biztonságban tudhatnám Alit. Gondolkodásomból Eric rideg hangja zökkentett ki.

- Szóval Alana! Mik az utolsó szavaid? – nem. Ezt nem hagyom.

Ali már épp szóra nyitotta volna a száját, mikor akcióba lendültem. Hátba térdeltem Ericet, aminek következtében kissé összerogyott, így elengedve Alit. Jobb ököllel találtam el az arcát, majd ő is támadásba lendült. Adrenalinnal megtelve védekeztem és támadtam egyszerre, mikor egy hangos dördülés csapta meg a fülem. Éles, szúró fájdalom hasított az oldalamba. Odakaptam a kezem, amibe forró folyadék ömlött a fájdalmam pontjából. Semmi mást nem hallottam csak egy hosszú, zúgó hangot a fejemben. Elsötétült minden, én pedig a földre rogytam.

*Ali szemszöge*

- Szóval Alana! Mik az utolsó szavaid? – tette fel nekem a fenyegető kérdést a „főnök”.

Lehunytam szemeimet és csendre összpontosítottam. A pozitív élményeimre gondoltam, ám semmi mást nem láttam magam előtt csak Logan mélykék szemeit és elragadó, kisfiús mosolyát, ami már az első napon levett a lábamról. Lassan számoltam visszafelé másodpercről másodpercre. Vártam a halálom pillanatát, viszont valahogy lazábbnak éreztem a szorítást. Sőt a főnök kezei nem is voltak rajtam többé. Kinyitottam a szemem és ekkor láttam, hogy Logan nekiugrik az embernek és teljes erejéből üti, ott ahol csak éri. Óriási hangzavar, kiáltások és a pisztoly elsülése. Logan oldalából erősen szivárog a vér. A fiú odakapja a kezét, majd erőtlenül a földre zuhan. Zihálva rohantam mellé, majd levágtam magam a padlóra. Fejét a kezembe vettem és a pulzusát próbáltam megkeresni. Még él. Lassan, de még dobog a szíve. Sean és Jason is iderohantak. Sean hirtelen felkapta Logant a földről és egy ismeretlen szobába vitte, nyomában Jasonnel és egy nővel.

- Jason! Alit ne hagyd ott! – utasította fiát, aki hirtelen karon ragadott és a szobámba ráncigált. Betolt az ajtón, majd azt kulcsra zárta. Mi? Nem úgy volt, hogy nem zárnak be?

Még jó, hogy igazat mondanak nekem. Fel-alá járkáltam a szobámban, már vagy egy órája, de még mindig semmi. Az ajtómat sem nyitották ki, hangokat sem hallok, nem tudok Loganről semmit, sőt még az én helyzetemmel sem vagyok tisztában. Miért érintett ez ennyire rosszul engem? Miért foglalkozom én Logannel, mikor ő elrabolt engem? Miért őt láttam magam előtt, mikor az életemtől búcsúztam el? És miért kötődöm hozzá ennyire? Miért mentett meg? Túl sok itt a miért, de ki fog ezekre választ adni nekem? Hátamat a falnak támasztottam, majd lassan ülésbe ereszkedtem. Talán délelőtt tizenegy óra körül lehetett mikor bezártak a szobámba. Most este nyolc van. Éhes vagyok, mosdóba kell mennem, de ezek mind eltörpülnek amellett, hogy látni akarom Logant. Ha ő most meghal, akkor tényleg kétsége lehetek esve. Csak rá számíthatok itt, bár azt sem tudom teljesen, hogy ez igaz-e. Hisz mégis csak elrabolt. Mégsem enged el. Ugyanúgy fogságban tart, mint Sean és Jason, ami kicsit aggasztó. Mégis van egy kis parázs, vagy szikra, ami bizalmat táplál bennem iránta. De ezt nem szabad hagynom. Fel kell fognom, hogy itt csakis magamra hagyatkozhatok. Nem bízhatok senkiben sem. Nem kerülhetek közel hozzájuk. Nekik csak egy tárgy vagyok. Egy szórakozás. Semmi több. Fél óra múlva nyílik az ajtó.

- Gyere Ali! Vacsorázzunk! – lépett mellém Jason és óvatosan felhúzott a földről, majd kivezetett a szobámból. Csak azt az ajtót tudtam figyelni, ahová Sean vitte Logant. Magával húzott a konyhába és egy székre ültetett. Leült mellém, Sean pedig velem szembe. Elém raktak egy tányér spagettit, én pedig óvatosan csipegettem belőle.

- Hogy van Logan? – kérdeztem óvatosan, de nem kaptam rá választ. – Hogy van Logan? – kérdeztem újra. Még mindig semmi. – Válaszoljon már valaki! Hogy van Logan? – csattantam fel, mire Sean felpofozott.

- Te itt még mindig egy senki vagy. Csak egy lány, akit elraboltunk. Nem beszélhetsz így velünk, ráadásul veszélybe is sodorsz minket. Logan miattad fekszik eszméletlenül a szobájában, egy óriási lőtt sebbel az oldalán. Most örülsz? Megkaptad a választ és a kegyetlen igazságot! Él, viszont csak miattad úgy, ahogy! És most pofa be és egyél! – ordított rám Sean, amit én tátott szájjal, rettegve hallgattam végig. Megmondta. Egy senki vagyok. Csak egy lány, akit elraboltak. És az is maradok. Viszont van itt egy ember, aki ezt nem így gondolja. Ő pedig félholtan fekszik a szobájában, az életéért küzdve. Nekem pedig mellette kell lennem. Ha akarják, ha nem.

Felrohantam az emeletre és megpróbáltam benyitni Logan szobájába, de az zárva volt. Leültem az ajtó elé, hátamat nekitámasztva annak. Sean jelent meg hirtelen előttem, idegesen, megfeszült erekkel a nyakán.

- Nem megmondtam, hogy tedd azt, amit mondunk? Ezért büntetés jár Alana! – megragadta a karom és egy számomra ismeretlen szobába rángatott. 

Ahogy bezáródott az ajtó, rögtön ütni kezdett. Ököllel támadott, ahol csak ért. Erőtlenül, gyengén tűrtem, minden ütésnél felordítva, de nem hatotta meg semmi. Addig folytatta, amíg meg nem unta. Tudta, hogy meddig mehet el. Tudta, hogy meddig szabad bántania úgy, hogy életben maradjak, viszont fájjon és megmaradjon a nyoma. Így is tett. Csak ütött, amíg én már nehézkesen lélegezve nem fetrengtem a padlón. Karon ragadott és a földön áthúzott a szobámba, majd rám csapta az ajtót. Alig voltam már eszméletben. Csak feküdtem a földön, elterülve, védtelenül, majd elsötétült minden.

Másnap ugyanott ébredtem fel. A padlón feküdtem úgy, ahogy Sean ideráncigált. Az órára néztem, ami délután hármat mutatott. Eléggé ki voltam ütve. Szó szerint. Nehezen feltápászkodtam a földről és a mosdóig mentem. A tükörhöz léptem és könny szökött a szemembe. Az egész testemet kék és zöld foltok borították be, szinte az összes seb felszakadva, rászáradt vérrel. Undorító és elkeserítő látvány volt. Letusoltam, ami kész kínzás volt, hisz a friss sebeket, ahogy víz érte rögtön csípni kezdtek. Zokogva léptem ki a zuhanyzó kabinból, mivel a fájdalom elviselhetetlen volt. Visszamentem a szobámba és tiszta ruhát húztam magamra. Lementem a földszintre, ahol Seannal és Jasonnel találtam szemben magam.

- Apa! Ezt te tetted vele? – nyílt óriásira Jan szeme.

- Büntetést érdemelt. Te is tudod.

- Hát ez óriási. – nevetett undorítóan Jason, amitől hányni tudtam volna.

A konyhába vánszorogtam, hogy egyek valamit. Összevágtam néhány gyümölcsöt egy kistányérba és lassan elfogyasztottam az ételt. A nap további része csendesen telt. Egész nap a nappaliban ültem és filmet néztem. Meg sem szólaltam csak, hogy ne legyen bajuk velem. Ám a fejemben egy apró tervet szövögettem ma estére. Muszáj volt valahogyan bejutnom Loganhez. Csak látni szeretném. Megbizonyosodni arról, hogy él. Este megint csak szó nélkül felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Lefeküdtem aludni, viszont előtte egy ébresztőt állítottam, hogy hajnalban átmenjek Loganhez. Tudom, hogy itt mindenhol kamerák vannak és, hogy reggel büntetést kapok miatta, de ezt a kockázatot vállalom. Logan az életét tette fel miattam. Én pedig tudom, hogy nem fognak megölni, csak megbüntetnek. Gondolkodtam még egy kicsit, majd sikerült elaludnom.

Hajnali fél háromkor jelzett az ébresztő. Halk volt, viszont én meghallottam. Muszáj volt ilyen halkra állítanom, nehogy többiek is felébredjenek. Résnyire nyitottam az ajtóm, majd kilestem a folyosóra. Sehol senki, minden sötét. Sehonnan sem szűrődött ki fény. Logan szobájához lopakodtam és lenyomtam a kilincset. Meglepetésemre nyitva volt az ajtó. Halkan belopóztam és visszazártam magam mögött az ajtót. Egy kis fény szűrődött be a szobába az ablakon keresztül, aminek segítségével láthattam a szoba tartalmát. Logan feküdt az ágyon, vagy aludt, vagy nem volt az eszméleténél. Nem tudhatom. Felkapcsoltam egy éjjeli lámpát. Mivel Logan nem volt ébren, így körülnéztem a szobában. Egy tipikus férfias szoba volt, sötétkék falakkal, kevés bútorral. Az asztalához léptem és valamin nagyon megakadt a tekintetem. Egy kép rólam. Aznap készült, mikor megérkeztünk Kidlingtonba. A kezembe vettem a képet és nézegetni kezdtem.

- Te mit csinálsz itt? – kérdezte egy erős hang, mire felugrottam és szinte szívrohamot kaptam.