11. fejezet

Drága Banditáim! Meghoztam a következő részt! Remélem tetszeni fog! Nem is húznám tovább, jó olvasást! Imádlak Titeket!

Csók: Hannah Callaghan

Komótosan nyitottam ki szemeimet, de nem a várt hatást kaptam. Azt hittem, hogy a nap fénylő

sugaraira fogok ébredni, de a repülőgépet még mindig sötétség borította. Ránéztem az előttem lévő kijelzőn világító kis digitális órára, ami 4:39-et mutatott. Remek. Még hajnali öt óra sincs, de én máris ébren vagyok. Eldöntöttem, hogy megnézek egy vagy két filmet, amíg Logan fel nem ébred, bár az valószínűleg még jóval később lesz. Felvettem a fejhallgatót és a filmlistát kezdtem pásztázni. Tekintetem megállapodott „A nővérem húga” című filmen. Régebben hallottam már erről a drámáról, de még sosem volt erőm megnézni. A történet egy leukémiás lányról és húgáról szól, aki azért született a családba, hogy megmentse nővére életét, aki viszont már beletörődött a halál gondolatába és nem szeretne tovább szenvedni. Öt óra előtt tíz perccel indítottam el a filmet, ami két óra hosszú. A biztonság kedvéért magamhoz vettem egy csomag zsebkendőt, mivel sokak szerint szívfacsaró a történet és még az erősebb emberek is megkönnyezik. Egy óra múlva szemeim már óriásira dagadtak az állandó könnyzuhatagtól és még csak a felénél tartottam. Megállítottam a filmet és körbenéztem az osztályon. Még mindig mindenki alszik. Vettem egy óriási levegőt, felkészültem az elkövetkezendő zokogásomra, majd ismét elindítottam a drámát. Szinte remegtem a megrázó képsoroktól és hitetlenkedve kattogott az agyam, hogy, hogyan lehet az élet ilyen kegyetlen az emberekkel. Miért kell egy kisgyermeket kitenni ekkora traumának? Könnyezve, szipogva és kissé megkönnyebbülve vette le fejemről a fejhallgatót, mikor vége lett. Hát ez most kissé hangulat gyilkos volt. Másra sem tudok gondolni, mint az ártatlan gyermekekre világszerte, akik betegek. Ledobtam lábamról a cipőt és térdeimet felhúzva egy kis gombóc formába gömbölyödtem. Homlokomat a térdemre hajtottam és lehunytam szemeimet. Próbáltam kizárni minden gondolatot és még egy kicsit aludni, de sajnos eredménytelenül. Fejemben hallottam az ébresztőórám kattogását. Általában a monoton ütemek elálmosítanak, de most csak a fájdalmat juttatta eszembe. Az otthonomat. Hirtelen, mint egy kisgyerek, sírásban törtem ki. A honvágyam egyre csak nőtt és egyre jobban kínzott. Haza akarok menni. Mondtam gondolataimban, mint egy óvodás. Ez a három szó egyfolytában ismétlődött szüntelenül. Nem vágytam másra, csak, hogy újra láthassam Laurent, vagy a szobámban lévő képek sokaságát. A szüleimet. Blake-et, még ha ő már el is felejtett engem. Bár ne költöztünk volna soha Kidlingtonba. A nagynéném bár ne lenne ilyen… hűtlen mindenkihez. Bár ne lenne ilyen felelőtlen. Tizenöt éves vagyok. Már elvesztettem a szüleimet, az otthonomat, a barátaimat, a nagynénémet, az életemet. Egy szóval mindent. Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Milyen sorsot szánt nekem az élet, amibe ez is beletartozik? Mi célból kell mindezt megélnem? Én nem akarom ezt! Átlagos lány szeretnék lenni, átlagos élettel egy boldog és teljes családban! Szomorúságom egyre inkább dühvé vált, amitől adrenalin szintem az egekbe szökött. Ideges voltam és mérges. Haragudtam mindenre és mindenkire, aki bármi rosszat is tett ellenem. Arra észleltem fel, hogy ujjaim erőteljesen karmolják az alkaromat, ami már csupa vér volt. Ezt nem hiszem el. Kimartam saját magamat. Napról napra egyre jobban megőrülök. Egyre inkább közveszélyes vagyok magamra. A végén még kényszerzubbonyba kell majd zárni. Hasam óriásit korgott ezzel jelezve számomra, hogy táplálékhoz kell jutnom. Felálltam és az étterembe sétáltam. Magam elé vettem egy tányért és szedtem egy kevés gyümölcssalátát. Egy fiú épp a bárpultnál törölgette a poharakat és mosolyogva pillantott felém egyre sűrűbben. Nevetve hessegettem el minden gondolatomat és az összes figyelmemet a salátának szenteltem. Pár perccel később valaki leült mellém és mosolyogva bemutatkozott.

- Szia, Chris vagyok. – nézett hatalmas szemekkel.

- Alana. – viszonoztam mosolyát.

- Hogy-hogy ilyen korai órákban már ébren vagy?

- Már két órája fent vagyok. Megnéztem egy filmet. – válaszoltam őszintén.

- Nem vagy jó alvó?

- Mondhatni.

- Na és Alana. Hová utazol? – kérdezte.

- Hát… pontosan én sem tudom.

- Mi? Miért? – nézett furán. Azért mert elrabolt egy maffia és most menekülünk.

- A barátom egy meglepetés utazásra visz valahová Amerikába, de még én sem tudom! – mondtam a kifogást.

- Á! A barátod? – húzta el a száját.

- Igen. Már hosszú évek óta együtt vagyunk! – mosolyogtam hamisan. Bevallom kicsit lelkiismeret furdalásom volt már attól is, hogy szóba álltam ezzel az idegen fiúval, aki minden bizonnyal flörtölni jött ide hozzám.

- Értem. Hát akkor további jó étvágyat Alana! – mondta, majd elsietett valahová.

- Kösz. – motyogtam az orrom alá nevetve, majd befejeztem az evést.

Lassan sétáltam vissza az osztályra, mivel még mindig elég korán volt. Nem tudtam, hogy Logan ébren lesz-e már. Komótosan az üléseinkhez lépkedtem és kissé elszomorodva fedeztem fel, hogy a barátom még mindig alszik. Körülnéztem kicsit a helységben és észrevettem egy párt, akik egymás mellett feküdve alszanak a középső sorban. A mellettük lévő hely üres, így arra következtettem, hogy valamelyiküké, csak nem akartak külön lenni. Ez kissé felbátorított, hogy Logan mellé feküdjek, így óvatosan és nagyon lassan bújtam be mellé, nehogy felébresszem. Ismét megpróbálkoztam az alvással, ami most elég gyorsan magával is ragadott. Logan közelsége, egyenletes szívdobogása, testének melegsége azonnal megnyugtatott. Ebben a pillanatban nem akartam mást, csak örökké így maradni. Vele. Csak mi ketten.

A következő, amire emlékszem, hogy egy kis édes, suttogó hang simogatja a fülemet.

- Ali! Kelj fel! Fél óra és leszállunk! – motyogta Logan, miközben az arcomat simogatta.

Óvatosan nyitottam ki a szememet, amit immár tényleg a világosság csapott meg, így rögtön vissza is csuktam.

- Nem akarok felkelni! – dünnyögtem rekedtes hangon, mire Logan édesen felkacagott.

- Most olyan vagy, mint egy hat éves kislány, aki nem akar iskolába menni! – nevetett jóízűen.

- Hagyj! – húzódott mosolyra a szám, de szemeimet még mindig csukva tartottam.

- Ali! Nyisd ki a gyönyörű szemeidet, vagy esküszöm megcsikizlek! – fenyegetőzött, aminek hatására szemeim kipattantak és hirtelen ülésbe tornáztam magam.

- Bármit, csak azt ne! – néztem rá komolyan.

- Jó reggelt szerelmem! – mondta, majd hozzám hajolt és megcsókolt. Csókja édesebb volt bárminél és azonnal el tudtam volna ájulni, de szerencsére Logan megtartott.

- Neked is! – mosolyogtam az újonnan szerzett erőtől. – Hány óra van?

- Dél. De te mikor feküdtél mellém? – kérdezte aranyosan.

- Hát felkeltem hajnali ötkor, megnéztem egy két órás filmet, ettem és olyan reggel fél nyolc körül befeküdtem melléd, mert… öhm. – nem tudtam befejezni, mivel arcom átvette egy paradicsom színét. Nem tudtam jó okot mondani a kis akciómra, így inkább nem mondtam semmit.

- Mert…? – próbálta kihúzni belőlem.

- Mert egyedül olyan nyomott volt minden. Hiányzott a közelséged. – vallottam be.

- Édes vagy!

- Amúgy mit mondtál az előbb? Hogy fél óra és landolunk?

- Igen. De inkább már csak negyed. Addig próbáltalak ébresztgetni, hogy eléggé elszaladt az idő!

Negyed órán keresztül még beszélgettünk, majd mikor a pilóta bejelentette, hogy leszállunk, átültem a helyemre, becsatoltam magam és vártam. Szerencsére sikeresen földet értünk, így egy pár másodperces taps után (ami a pilótának jár) leszálltunk a gépről. 

- Gyertek, menjünk az ellenőrző pontokhoz, aztán induljunk is! – mondta Sean. – Hogy telt az utatok?

- Fáradtan. Ennél kimerítőbb dolog nincs is. Utazás. – mondtam, majd grimaszoltam egyet.

- Nem sokára lesz időnk pihenni. – mosolygott Sean. – Ali mi az ott a kezeden? – nézett az alkaromra. Teljesen elfeledkeztem a marás nyomokról.

- Nem tudom. Mikor reggel ötkor felkeltem már ott voltak. – hazudtam.

- Kimartad magad? – tátotta el a száját Jason.

- Nagy valószínűséggel igen. – válaszoltam lesütött szemmel.

- Semmi baj. Gyere menjünk! – karolt át Logan és védelmezően magához húzott.

Körülbelül húsz perc alatt végeztünk az ellenőrző ponton, ezután pedig a csomagokhoz indultunk a hatalmas tömegben. Hirtelen egy kéz fonódott a bal karomra és elhúzott valamerre. Egy kisebb folyosóra érve végre megállt és szembe fordított magával. Tasha állt velem szemben, aki már a kórházban is veszélyt jelentett. Ezért jöttünk ide. De, hogy lehetséges, hogy máris itt van? Honnan tudta, hogy itt leszünk?

- És most szépen benyugtatózlak! Szép álmokat kislány! – mondta undorító hangon, majd egy fecskendőt szúrt a nyakamba és belém engedte tartalmát. Egyre inkább lassúnak éreztem a világot, minden forgott, aztán már csak a sötétséget láttam…